Marko Tadić (1980) az itthon legtöbbet foglalkoztatott horvát képzőművészek egyike. Legalábbis ezt a kimutatást erősíti a kereskedelmi galériák kínálatában egyre sűrűsödő fellépése. Tadić munkáit Sárvári Zita kurátor vezette be a fővárosi műkereskedelem helyszíneire: tavaly a Dovinban egy csoportos, idén ősszel a Trapézban pedig egy önálló kiállítás erejéig tűnt fel, de filmjei futottak a Crosstalk Video Art Festival hivatalos versenyanyagában, digitális oeuvre-je pedig a Video Presentation-sorozatban külön kiadást ért meg. A két hete zárt Art Market Budapesten az ideérkező horvát galériák (Apoteka és Greta) standjain is szerepelt. Törékeny testű, „neomodernista” ízléssel válogatott motívummontázsai – akár mozgóképen, akár papírlapon –  felfoghatók a varázstalanítás előtti világ artefaktumainak kirakós játékaként. Muszáj volt leülni vele beszélgetni.

„S ha már darab, tálald is sok darabban!
Mit érsz vele, ha egészben adod?”
(J. W. Goethe: Faust, Előszó)

Bevallom, hogy a beszélgetésre készülve rákerestem a blogodra, sőt egy kisebb ikonográfiai kutatást is végeztem a kezdőképed ügyében. A beazonosításban segítségemre volt a Google új, graphic search alkalmazása, ami konkrétan egy szakmát vág tönkre. Panofsky ennek nem örülne. Lényeg, hogy sikerült kiderítenem, hogy ez egy metszet Christopher Marlowe Doctor Faustusából vagy a sztori ismertebb változatából, Goethétől származik. (Érdekes amúgy, mennyire különböző a két szerzőnél a befejezés.) Ez a sztori már 400 éve tartja fogva képzeletünket, és sokat elárul az érdeklődésedről, hogy pont ezt a kerettörténetet választottad, ami az egyetemes világmagyarázatról és a mindenre kiterjedő tudásrendszerekről szól. Emiatt izgatott téged?

Azért választottam a Faustot blog-belépőnek, mert már lassan két éve nem hagy nyugton a történet. Az az ördögi késztetés, ami a tudás megszerzése felé hajtja az értelmiséget, folyton ott motoszkál nálam is a hátterében. Praktikusan a Faust nevével fémjelzett erő hajt. Rajta keresztül végzek finomhangolást a többi területen, ami hol a fotográfia, hol a film, hol a képzőművészet, vagy átfogóan a mindent magába szívó élet fejlődése. Különös tekintettel az olyan ugrásokra, mint amilyen a 19. és a 20. század fordulója, amikor egy pillanat alatt egész rendszerek lettek időszerűtlenek. Néhány sorozatban meg is próbáltam képi nyelvre átültetni ezt a folyamatot, ahogy a világra vonatkozó ismeretek fejlődnek, a természettől a technológiáig levezethetően. Ezeket az „első képeket” homage-ként értelmezem, vagy az akkori világ emlékműveként. Végül is a tudás keresése – a tudni akarás – az egyik legfontosabb történelmi mozgatórugó, miközben egy szörnyű átok is egyben.

A Trapéz Galériában rendezett önálló kiállításod alkalmával úgy nyilatkoztál a munkáidról, hogy leginkább a 20. századi történelem katalizálja a megszületésüket. Alain Badiou, francia filozófus szerint azonban ennél a századnál egyik korszak se éhezett jobban a valóságra. Hogy élnek egymás mellett munkáidban a valóság és a képzelet dolgai? Barátságos viszonyban?

A valós és valótlan kombinálásában ki kellett fejlesztenem egy újfajta dokumentációs technikát (ez sokszor áldokumentációs, „dokufikciós” vagy pszeudotörténeti keverék műfaj), vagyis olyan szemléltető anyagokat gyártok le, amelyek egy letűnt korszakot és jelenségeit elevenítik meg. Azáltal, hogy elmúlt időkből használok fel tényleges dokumentumokat és képeslapokat, új értelmet és helyet kölcsönözve nekik, egy új, párhuzamos dimenziót nyitok a létezésüknek, ami mégis hátborzongatóan ismerős.

Van az a mondás, miszerint a múltunk megválasztásával a jelenünk felett is döntünk, és fordítva. Az egyiket a másik igazolására használjuk fel. Te mit ajánlasz a nézőidnek, amivel azonosulhatnak?

Bizonyos szemszögből a munkáim elég irodalmiasak, egy adott módon olvashatók. Történeteket mesélnek el rengeteg vizuális töredék és tőmondatokból álló, általában többnyelvű szövegen keresztül. Mint egy nagyon hosszú feladvány, ismerős elemeket mutat fel, amelyekből a végén valami egészen más áll össze. A történeteken fonálként végighúzódó témák nem újak, nem én találom ki őket, egyetemesek és időtlenek. Emiatt működnek a műveim nagyon finoman és óvatosan, egymáshoz fonva a jelen és a múlt kereszthivatkozásait, nem pedig arcra irányzott ökölcsapásként.

A közelmúlt szisztematikus felgöngyölítésében ma a legkézreállóbb eszköz a fotográfia, egyfajta új historicizmus vesz erőt rajtunk, amikor lenyomjuk az exponáló gombot, hogy archiváljuk a jelen pillanatot; de ugyanolyan nyughatatlan az étvágyunk a régi felvételek, a ma már gyűjtői daraboknak számító analóg felvevőgépek területén is. Hogy kezdődött mindez nálad, a nagymamád padlásán vagy egy lomtalanításon? Nem tudom, Zágrábban van-e egyáltalán ilyesfajta szervezett akció, mint itt nálunk.

Már általános óta gyűjtöttem mindenféle ócskaságot, régiséget, idővel ez a mindenre kiterjedő gyűjtőszenvedély a képeslap, írásos dokumentum és fénykép hármasában állapodott meg. Az akadémia óta dolgozom bolhapiacon vagy a szemétben felfedezett talált tárgyakkal. Számomra ezek a régi leletek fontos kiindulópontot jelentettek a korábbi munkáim elkészítésében. Később a fából készült szuvenírek és képeslapok adták az új munkák „nyersanyagát”. A régi és az új tárgyak találkozása eredményezi a jelentésgazdagodást. Az „újjáélesztendő” objekteket nagy becsben tartom, a tárgyak testén a legkevesebb beavatkozást végzem, előre jól kigondolom, mi lesz belőlük.

Szintén egy korábbi nyilatkozatodból idézek, miszerint a múlt töredékeinek alapos megfigyelésével valamit a jövőből is megsejthetünk. Ez a gondolat a protestáns predesztinációt juttatja az eszembe, ahogy minden jelet alaposan megfigyeltek és elhelyeztek, abból a célból, hogy még életükben fogalmuk legyen, hogy végül a kárhozat vagy az üdvözülés vár-e rájuk odaát. Úgy tartod, hogy a múltból, mint egy recepteskönyvből kiolvashatunk bizonyos praktikákat a jövőre vonatkozóan? (Lásd Eronim Mox szakácskönyve A Verhovina madaraiban, ami az összetevők kiolvasásán túl a kiúttalan élethelyzetekre is megoldást ad!)

A gondolkodás és az újragondolás központi tételek az ember életében, nincs tényleges holja és mikorja annak, hogy tanuljunk valamit, ez folyton jön-megy és változik. Ezt a hagyományt követve a munkáim – mentális gyakorlatként – gazdag terepet nyújtanak a múlt és jelen eseményeinek újragondolására. Egyfajta felhalmozás, amiből az ötletek maguktól (sosem szándékosan) jönnek elő, a tiszta és követhető eljárásnak köszönhetően.

Manapság heves vitáknak lehetünk fültanúi a történelem nyilvános használatával kapcsolatban. Legalább ennyire aggódhatunk a képek bárki által hozzáférhető, tömeges használatától, és ez a két terület sokszor összejátszik egymással. Ami néhányakat zavar, a reprezentációs és értelmezési szabadság, hiszen olyan megkérdőjelezhetetlen történelmi tények is hirtelen ellenfénybe kerülhetnek, mint például a Holokauszt. Tudom, hogy a te módszered ennél sokkal szofisztikáltabb és magasabb absztrakciós fokon dolgozol. Mégis: tetten érhető a munkáidban bármi konkrét utalás akár a nemzeti, akár az egyetemes történelemre?

A Holdnak hívtuk régebben (We used to call it: Moon) című műkomplexum részben a cenzúráról is szól, tehát valós történeti eszközhasználatra utal, de sosem konkrétan, inkább a jelenség szintén maradva. A mű azzal az elgondolhatatlan lehetőséggel játszik, hogy valami (a Hold), ami ennyire nagy és jelentős, végleg kitörölhető-e a kollektív emlékezetből. Ez hogyan fordulhat elő? A történelem nem egyszer adta tanújelét annak, hogy ez igen is lehetséges, hogy emberek milliói tüntethetők el majdnem teljesen nyom nélkül. Ebben a műben kritizálom azt a világot, amely megengedő az ilyen szörnyű eseményekkel és gondolatokkal szemben.

A napokban lapoztam fel újra egy régi Electronic Beats számot, amiben egy 1961-ben WHOLE EARTH CATALOG néven publikált könyv alapján kitalált kiállításról cikkeztek. Ezt a kötetet egy olyan eszköznek szánták, amely bevezet a tudomány akkori állásának megfelelő valamennyi szakismeretbe. Milyen megközelítés él benned, amikor összeraksz egy olyan sorozatot, amelynek a Világ Vizuális Archívuma a címe?

A vizuális archívum az a hely, ahol élek, ez a munkám és mint gyűjtő és lelkes leltározó hagyom, hogy elbűvöljenek ezek a csodálatos tárgyak és tájképek. Sokkal személyesebb ez annál, mintsem a munkának nevezzem, és olyan hatással van rám még mindig, mint amikor először találkoztam ezzel az élménnyel sok évvel ezelőtt; erre a félelemmel vegyes bámulat a legjobb kifejezés. Az a romantikus ideál él bennem, hogy saját világot hozhatok létre ezekből a képekből és írásos dokumentumokból, mindig az irodalom és a küszöbön álló jelen prizmáján keresztül nézve.

Hol az ember helye ebben az univerzumban?

Protagonistaként, elbeszélőként, áldozatként, cselszövőként vagy töprengő erőként.

A Madár szülte (Borne By the Bird) című videó egy tábortűz körüli mesélés jelenetével kezdődik. Ez is egy kihalófélben lévő szituáció, a tudásátadás olyan elavult keretét mutatja be, amelyben az idősebb generáció még a szájról szájra adott történetmeséléssel hagyományozza tovább élettapasztalatát. Mindig úgy állítod össze az egyes grafikáidat, hogy egy nagy egészbe rendezve végül narratív struktúrát képezzenek?

Ahogy fentebb említettem, minden munkám a töredezettségre épít, és ezek a fragmentumok a végén valóban történetszerűvé kerekednek ki. Elvont történetek, mégis felkínálnak egy erős vonalat, amit követni lehet. Az alapötlet mindig egyszerű és olvasóbarát, ha első pillantásra kicsit zavarosnak is tűnik.

Végül pedig, mivel a közösségi felületen sorjáznak a posztjaid a Polanski-filmekről, megkérdezem, mi van a filmekkel?

Rajongok az atmoszférateremtő filmekért, amikor a szövegek lógnak a levegőben, mint a költészetben. Az olyan filmekért, mint a Tavaly Marienbadban vagy a L’invention de Morel. Úgy foglalnám össze röviden, hogy szeretem a szürrealista filmeket egy kevés klasszikus narratívával megspékelve, a műfajtól függetlenül. Az inspirációim legjava a filmekből és az irodalomból jön, ezek megkerülhetetlenek számomra jelenleg.

Mesélj még végül kicsit arról a hangművészeti projektről, amire most készülsz.

Még minden csak papíron és fejben létezik, de hamarosan látható vagy hallható lesz belőle valami. Annyit azért ki tudok jelenteni, hogy élő zenei performanszot tervezek egy mozgóképes anyaghoz. Nem szeretnék túlontúl előre rohanni, és leírni valamit, ami majd teljesen más formában készül el, de annyi biztos, hogy lesz egy film és a hangját élőben játsszák alá minden egyes vetítéskor. Hárfával.

Az első fotó Erdei Gábor felvétele, a többi műtárgyfotó Marko Tadić blogjáról és a Flickrről származik.