„Különleges helyzetben vagyok ma este. Nemcsak azért, mert szerintem egy összetett és izgalmas anyag megnyitójához készülök hozzájárulni egy-pár gondolattal, hanem azért is, mert Gyulát – minden fennhéjázás nélkül –, talán nálam jobban nagyon kevesen ismerik. Nem titok, Gyula – akit szerintem sosem hívok így – az élettársam. Ugyan megnyitottam már jópár kiállítást, de ilyen közeli kapcsolatban még sosem álltam tanulmányom tárgyával. A rám mért szerep tehát több szempontból is hálátlan. Először is, ha Gyulának, aki egyébként legkeményebb kritikusom, nem tetszik majd a mondanivalóm, kb. egy hétig kínoz majd a rossz szöveg miatt. Másodszor, ha valakihez annyira közel kerülnek egy művész alkotásai, mint Gyula munkái énhozzám, felmerül a kérdés, hogy vajon a rengeteg élményből mit ragadjon ki egy kiállításmegnyitó számára?

Jelen megnyitó kapcsán tehát arra teszek kísérletet, hogy barátnőként ÉS művészettörténészként viszonyuljak Gyulához és Gyula munkáihoz, kíváncsi vagyok ugyanis, hogy hogyan hangzik az, amikor a 'feleség' nem magánéleti titkokat tállal ki, hanem párja szakmai életére reflektál? Vágjunk bele!  

Hajlamosak vagyunk a művészekről azt gondolni, hogy ők valami földöntúli, föld feletti lények, akik az alkotói folyamat alatt transzcendentális energiákkal összekapcsolódva hoznak létre, mondjuk ki őszintén; egy csodát. A művészettörténész szerepe az, hogy tolmácsoljon, próbáljon utat nyitni a szegény halandó számára a művészethez, megközelítve azt az X faktort, amitől a mű olyan átütő, hogy megérdemli kiemelt helyzetét a kultúrában.

Ez a zseni mítosz régről indul, és a művészet és művészek autonómiája szempontjából fontos oka és eszköze volt a művészet más diszciplínáktól – legyen az tudomány vagy kézművesség – való elválásában. A kanti, majd a kiforrott formalista megközelítés, illetve a romantika tovább építette ezt a mítoszt, amíg lassan a magas művészet – a modernizmus tetőzésével – tényleg a kultúra fellegvára lett, templom-szerű épületekben (múzeum) állíttatott ki, ahol csendes áhítatban szemlélték a földi halandók. A művész személyét mint valami heroikus alkotót állította be a kánon, aki csodával határos érintésével (a művész keze), megalkotja az eredeti művet. A művész ebben a zeuszi szerepben a földi lét fölött lebeg, és minden bűne, melyet a halandókon elkövet, megbocsáttatik.

Hogyha esetleg vannak Önök között olyan fiatal művészettörténészek, akikben van még ilyesfajta illúzió, javaslom, hogy költözzenek össze egy szobrásszal, és garantálom, hogy néhány héten belül teljes kijózanodás következik! Miért is? Mert az ember rájön, hogy reggelente egy teljesen hétköznapi emberrel ébred, aki ugyanúgy nehezen kel fel, mint mindenki más, aki hisztizik, ha nincs otthon reggeli és morogva megy fel a műterembe, miközben azt próbálja kisilabizálni, hogy melyik méhviaszra, műgyantára, acéltálcára mennyi pénzt szánjon, hova tette a pormaszkját, hogy legalább a grafitozás után 10 négyzetcentiméteren ne úgy nézzen ki, mint egy kéményseprő, vagy hogy hogyan hajoljon úgy az olvadó méhviaszos tálcái fölé, hogy ne ragadjon be a dereka megint egy hónapig. A művész az, aki folyamatos harcban áll az anyaggal, na nem azért, mert az istenek nehezen szülnek, hanem azért, mert az a kurva tálca rossz irányba lejt, illetve a túl sok – hogy kell mondani szakszerűen? –  taldum (magyarul hintőpor) miatt túl gyorsan húz az akrisztál. Az alkotói folyamat az, amikor Isaszegen az unokaöcs – a két méteres kicsi Matyika – segítségével egy olajoshordóban égnek az – itt látható – farönkök, és megy a variálás, hogy a báty fahulladékából vajon mennyit lehet még beáldozni, hogy az óriásrönkök mindenhol elszenesedjenek.

Az alkotói folyamat tehát lehet vagány és macho, a héroszitól azonban messze van. És mégis, annak ellenére, hogy mindezeknek én tudatában vagyok, amikor felmegyek a műterembe a koszos szobrászomhoz, valami történik, ami megint felbolygatja bennem a művészet különleges helyzetére vonatkozó kérdéseket.

Létrejön ugyanis egy találkozás az alkotásokkal, amik immáron saját életre kelnek, Alfred Gell szavaival élve, indexekké válnak. Hogy mi az index? A füst például a tűz indexe. Jelzi is a tüzet, de maga a tűz is, ugyanakkor egy különálló, független entitás. Gell szerint ilyen a művészet. Jelölő, mely egy saját magán kívül álló jelenségre utal, de több ennél, hiszen mindeközben saját maga önálló lényként kel életre és vesz részt abban a kommunikációban, amit kultúrának hívunk. Nem kellenek ide Gólemek és Galateák, a műalkotások így is a kultúra (és az életünk) aktív ágensei. Ezekkel az indexekkel a találkozás azért nagyon ritka és különleges, mert érdek nélküli.

Hova kalauzol minket ez a haszonvágytól mentes kapcsolat? Ha a művészetet valamilyen absztrakt térbe szeretnénk helyezni (mivel elvetettük a magasztos géniusz szféráját), azt javaslom, hogy ahelyett, hogy felfele keresünk, kutassunk lent. Lacannak van egy hármasa, amivel az emberi személyiségfejlődést szereti körülírni, a Valós, Képzelt és Szimbolikus hármasa. A művészetet a Képzelt síkjába szokták sorolni. Lacan szerint az egyén a Valósból indulva a Képzelten keresztül épít fel egy Szimbolikus világot, amit majd a saját életének tud nevezni és végül el is hiszi róla, hogy az valóban a sajátja; így kell élnie, másként nem is lehetne. A Szimbolikus tehát a Képzeltből táplálkozik. De akkor vajon a Képzelt az honnan fakad? Mondhatjuk azt, hogy felnőtt korban a Képzelt akkor buggyan fel, amikor a Szimbolikus pajzsán rés támad, tehát világunk (életünk) gondosan épített alapjai megremegnek, lehet ez trauma következménye, például kirúgnak a munkahelyről, elhagy az asszony, vagy pusztán az, hogy rájövünk, ahogy eddig néztük a világot, az már nem működik tovább. Ilyenkor megreped a Szimbolikus szövete és ezekbe a repedésekbe (rupture) türemkedik be ismét a Valós – tehát a fájdalom vagy egy megváltozott tudatállapot, vagy jelen esetben alkotói indulat Valója – és innen indul el útjára ismét a Képzelt. Ez azért egy produktív tér, mert – eleinte ugyan nehéz, hiszen az életünk valamilyen formában összeomlik –, de ilyenkor ismét merünk álmodni. Egy átlagember ideális esetben ezzel az állapottal életében 5–7- szer találkozik. Egy művész így éli a mindennapjait. Képzelt térből táplálkozik és hozza azt létre, olyan köztes teret, amely a Valós és a Szimbolikus síkból táplálkozva, előre nem meghatározható, célokhoz és konvenciókhoz nem alkalmazkodó, telített potenciálként foglalja magába a lehetséges születendő világok sokaságát.

Az érdekes a dologban az, hogy sok olyan Képzelt tér van, amihez majdnem mindenki tud viszonyulni.  Ez persze felveti a jungi archetípusok és a kollektív tudattalan elméletét, rámutatva egy olyan civilizáció és épített világ mögötti nyelvre, amely minden emberben egyaránt jelen van és alap formákban mutatkozik meg, társadalomtól és kultúrától függetlenül. És valóban, talán kultúrától, tanultságtól és civilizációtól mentesen élnek bennünk alap formák és tartalmak, amelyek mindannyiunkat foglalkoztatnak, beszélnek hozzánk.

Hiszen miért van az, hogy mindannyiunknak jelentenek valamit a kiégett farönkök, amik pici zárványokként magukba rejtik a vizet, az élet lehetőségének pislákoló jeleit? Honnan fakad az, hogy ezek a kicsi vizek már-már természetellenes, olaj-szerű folyadéknak is kinézhetnek, melyek az organikus, halott és szénné átalakuló fa anyagának geometrikus struktúráját mérgezik? Miért látunk sejteket, burjánzó életet az olvadó méhviaszban és miért asszociálhatunk egy univerzum keletkezésére a lehűtött formákban illetve a méhviaszról vett nyomatokban? Miért borzongunk bele, hogy a természetes áramlás elve alapján áramló olaj hatszögű sejteket hoz létre teljesen magától, a természet törvénye által, és mivel mindezt egy indusztriális tálalásban látjuk, egyből a mesterséges élet és az abban rejlő mefisztói lehetőségekre asszociálunk? Vagy miért érezzük magunkat olyan szépen, melankolikusan magányosnak az elegánsan lehulló ezüstcseppeket nézve?  

Ugyan nagyon különböző asszociációink születhetnek, egy dolog biztos: Gyula műveit szemlélve nem gondolunk (közvetlenül) az MMA-ra, Orbán Viktorra, illetve a 310 ft-os euró árfolyamra. Ezek a munkák és az ilyenfajta művészet létezésünk mélységeire és sokoldalúságára kérdez és mutat rá, rést teremtve olyan egzisztencialista kérdéseknek, amikre a hétköznapi rohanásban nem gondolnánk.

Ezekre a kérdésekre a művészet folyamatosan visszatér, mint például arra, hogy vannak-e tökéletes rendszerek a világunk mögött? Vannak-e eredeti, ősi formák? A mesterséges világ mennyire természetes? Létezik-e egyáltalán ez a kettősség: természetes és mesterséges? Kinek a valóságát élem? Az én képzeletem valóság? Mit tesz a képzelet, melyik valósággal?

Az hiszem, valami olyasmiről lehet szó, hogy a művészet valóban egy köztes világot teremt. A Szimbolikus világunk szövete megreped, beáramlik a Valós és a Képzelet erejével teremtődik egy harmadik világ, mely magában létezik, ugyanakkor a kettőt kapcsolja össze. Jacques Ranciere ezt így fogalmazta meg: „A fikció a munka, amely előidézi a disszenzust, amely megváltoztatja az érzéki megjelenítés módjait és kimondási formáit, megváltoztatva … a méretarányokat vagy a ritmusokat, új viszonyokat létesítve látszat és valóság … és annak jelentése között.”

Tehát ebben a megrepedt, köztes, létező illetve nem-létező, külső és belső világok megalkotására lehetőséget teremtő térben, ebben a Valamennyi valóságban koccintsunk most a művész egészségére!”

A fotókat megbízható képszállítónk, Erdei Gábor (Art Detektor) készítette. Még több fotó itt.
© Flash Art Hungary / Erdei Gábor

Elhangzott Baditz Gyula Valamennyi valóság című kiállításának megnyitóján, 2014. február 25-én, a Parthenón-fríz Teremben. A kiállítás még március 8-ig látható.